Házassági kalandtúra

Foglalkoztat a kérdés, hogy mitől lesz jó egy házasság? Miért jó a miénk és miért látok annyi sok zátonyra futott kapcsolatot, megkeseredett embert? Ha egy házasság tönkremegy, az nem csak az egyik fél hibája, ketten kellenek hozzá. De tehetek én magam valamit egyedül, hogy jobbá tegyem, ami akadozik? Rajtam múlik, vagy adjam fel és nézzem ölbe tett kézzel, ahogy eltávolodunk egymástól?

A jó házasság felbecsülhetetlen ajándék, de nem pottyan csak úgy egyszerűen az ölünkbe, sokat kell érte tennünk, sok áldozatot kell hoznunk. A házasságban mellénk rendelődik valaki, a jobbik felünk, aki elűzi magányunkat, megsokszorozza a hatékonyságunkat, segít a gyereknevelésben, az élet élvezetében és főleg a jellemünk fejlődésében és abban, hogy leküzdjük saját énközpontúságunkat. Tükröt tart elénk, melyben láthatjuk jó és rossz oldalunkat, kontrollt jelent a döntésekben, szövetséget a nehézségekben.

Miközben ez a sok jó dolog megtörténik velünk, azt is észre kell vennünk, hogy a társunk megváltoztatására irányuló törekvéseink általában kudarccal végződnek. Ha úgy vágunk bele a házasságba, hogy konkrét elképzeléseink vannak arról, hogy leendő férjünk-feleségünk majd milyen módon fog alkalmazkodni hozzánk, a legtöbb esetben csalódás ér, ami előtt értetlenül állunk, és ez hosszú távon akár oda is vezethet, hogy a mai világban divatos módon eldöntjük, hogy váltunk, válunk, és újra próbálkozunk..., mert egy másik emberrel biztos nagyobb sikerünk lesz.

Egyszer egy tévében látott vallási félórában jegyesekkel beszélgetett a pap és az egyik lány feltette a kérdést, ami szerintem mindenkiben ott motoszkál valahol: honnan tudom, hogy valóban ő a Nagy Ő? Én is felkaptam a fejem, hiszen az egyház nem engedélyezi a válást, milyen megnyugtató választ kaphat egy hosszú élet előtt álló, esetleg bizonytalan fiatal lány egy paptól, ami meggyőzi őt, hogy vágjon bele a nagy kalandba? (és kapok-e én olyan megnyugtató választ, amit majd nyugodt szívvel adhatok tovább a gyerekeimnek, amikor a házasság előszobájában állnak? A szerencsén múlik az egész, vagy van ráhatásom?)

A pap válasza az volt, hogy ezt nem lehet előre tudni, ez egy döntés. A szeretet maga nem csak egy érzés, hanem egy döntés. Ahogy Pál apostol már megfogalmazta: a szeretet önzetlen és áldozatkész. Ha kimutatod a szeretetedet, azzal változást érhetsz el. Ha úgy döntesz, hogy szeretni fogod a férjed/feleséged halálod napjáig, akkor az úgy is lesz. A sportokkal kapcsolatban gyakran halljuk a frázist: minden fejben dől el. Igen, a jó házasság is.

Persze rögtön megszólal a kisördög a lelkem mélyén: haha, én beleteszek mindent, én áldozatot hozok, én odaadom magam testestől-lelkestől... de mi a biztosíték, hogy vissza is kapom? Boldog lehetek-e egy ilyen kapcsolatban? Hiszen láthatunk olyan házasságokat, ahol az egyik fél alárendeli magát a másiknak, kis nyuszi feleségeket, akik a nagyhangú, erős akaratú férjük minden kívánságát lesik, aztán mit kapnak vissza? Lenézést, durvaságot, megcsalást. Vagy olyan dívákat, akiknek a lábai előtt férfiak tucatjai hevernek, ők pedig némi szánalommal nézik és vetik meg őket. Boldogok ezek az emberek? Mi a titka a boldogságnak, hogyan lehet elérni?

 





0 Hozzászólás

Házassági évfordulónkra

 

Akkor és

most.

 

Március 13-án lesz 22 éve, hogy összeházasodtunk.

Nagyon fiatalok voltunk, szinte még gyerekek.

Így utólag visszatekintve, és úgy, hogy nekem is van már egy 20 éves lányom, különösen nagyra értékelem a szüleim bölcsességét, hogy nem szóltak bele a döntésünkbe.

Szerintem egyébként évekig el sem hitték, hogy valóban működik a dolog.

Persze mindenben támogattak, mindig ott voltak nekünk, és soha nem kritizálták a kapcsolatunkat, de a szívük mélyén azt hiszem fel voltak készülve arra is, hogy nem maradunk együtt. Azért, mert 22 évesen, egy egy éves kapcsolat után összeházasodni, talán felelőtlenségnek tűnhetett. Annyira fiatalok voltunk. Annyira könnyen fogtunk fel mindent, annyira nem izgultunk a holnap miatt. És talán pont ezért, de olyan boldogok voltunk!

Most is azok vagyunk, csak a korral együtt annyi változott, hogy sokkal jobban érezzük a felelősséget, amivel fiatalon egyáltalán nem törődtünk.

Születtek a gyerekek egymás után, éltük a vidám kis rendetlen életünket, dolgoztunk látástól mikulásig, de nem nyomasztottak olyan gondolatok, hogy mi lesz majd holnap, hogy tudjuk majd kifizetni a számláinkat, stb. Ezek lényegtelen dolgok voltak, a fontos az volt, együtt lehetünk és szeretjük egymást.

Ha volt egy kis megtakarított pénzünk, Béci azonnal rohant és repülőjegyet vásárolt - rengeteget utaztunk. A gyerekek kicsi koruktól úgy nőttek fel, hogy minden évben legalább 2 hetet egy messzi-messzi országban töltöttünk, a lehető legfapadosabb módon. Szállást sosem foglaltunk, mindig csak repülőjegyünk volt, aztán Béci a gépen olvasgatta az útikönyvet és ott találta ki, hogy mit fogunk először megnézni. Volt egy hátizsákunk a felnőtteknek, egy hátizsákunk a gyerekeknek, ennyi.

Emlékszem, egy közös nagy családi síelésen Tomika hogy rácsodálkozott, mikor megérkeztünk az előre lefoglalt panzióba: nahát, van hol aludnunk, nem kell szállást keresnünk??

A szüleim rengeteget izgulhattak miattunk, de sosem vetették ezt a szemünkre. (Egyetlen egyszer mondta azt anyukám, hogy "na, most hogy itthon vagytok, azért elmondom, hogy ezek után bárhova mentek, nem foglak így félteni benneteket" - amikor Dél-Afrikából hazajöttünk, ahol 3 kisgyerekkel 2 hét alatt 3500 km-t vezettünk, míg leértünk Johannesburgból Cape Town-ba és természetesen soha  nem tudtuk, hol fogunk aludni legközelebb).

Hát időközben felnőttek a mi gyerekeink is, bár hála Istennek van még egy Andriskánk és egy kisKatánk.

És szeretném elmondani, hogy szívből sajnálom a lányokat, akik 30-40 évesen még nem tudnak vagy nem mernek megállapodni, és a fiúkat, akik nem mernek felelősséget vállalni és elköteleződni. Vagy éveket töltenek egy kapcsolatban, miközben nem érzik jól magukat benne és közben elmennek legszebb éveik.

Szeretném kikiabálni és fórumokon elmondani, előadást tartani arról, amit a gyerekeimmel is igyekszek megértetni: ha beleszeretnek valakibe, nincs megírva előre, nem lehet rá mérget venni, nem lehet tudni, hogy valóban ő-e a nagy ő.

Ez egyszerűen és szimplán egy döntés. Minden nap, az év minden napján úgy kell felébrednem, hogy eldöntöm, számomra ő az. És ha ezt eldöntöttem, akkor az év minden napján, a nap 24 órájában az a kötelességem, hogy őt, aki számomra a nagy ő, boldoggá tegyem.

Ez a feltétel nélküli szeretet, ezt mondja a Biblia, ez a házasság szentsége. Ha ezt felfogom és igyekszem így élni, akkor garantált, hogy boldog lesz a házasságom. Mert aki ad, az kap is. Minden fejben dől el.

Szívből sajnálom, hogy a környezetünk, a média, a rossz tapasztalatok mind-mind  azt sulykolják a mai fiatalokba, hogy "legyél szingli és élvezd az életed, amíg teheted, ne add fel a függetlenséged, legyél önző, hiszen ez meg az jár neked..., ha nem működik, majd lecseréled..."

Ez nem jó út.

Ha megismerkedünk valakivel, és szerelmesek leszünk, először mindent elborít a lila köd. Ez kb. 2 évig tart jó esetben, ez alatt az időszak alatt minden tökéletes, az élet szép, a madarak csicseregnek...

Ha a szerelem  kölcsönös, ha egyenrangúak vagyunk a kapcsolatban, akkor szerintem semmi okunk várni a házassággal. Semmi nem lesz jobb az idő múlásával.

A házasságnak mint intézménynek az én szememben az a legfontosabb szerepe, hogy eskü alatt kell vallanom, kitartok a társam mellett. És mint minden esküt, ezt sem lenne szabad megszegnem.

Ez sokszor nagyon nem könnyű. Mert a szerelem elmúlik, és hirtelen észrevesszük, hogy a társam basszus nem hajtja vissza a WC ülőkéjét, és a fogkrémet középen nyomja meg. És a múltkor hogy nézett arra a nőre/férfira... vagy milyen idegesítő, ahogy rágja a körmét.

Telnek az évek, az idegesítő szokások még idegesítőbbeké válnak, és egyszer csak azon veszem magam észre, hogy esték telnek el úgy, hogy nem is szólunk egymáshoz, csak a kötelező köröket futjuk: bevásároltál, elmentél a gyerekért, mi lesz a vacsora?Hogy hetek óta meg sem érintettük egymást.

És akkor majd felbukkan egy barátnő, aki már elvált és esetleg a harmadik férjét fogyasztja, hogy nem jó ez így, te nem ezt érdemled. Neked jár a boldogság, amit ebben a házasságban nem kapsz meg. Lépj tovább, keresd az igazit!

Sikítanom kell!

Ha komolyan veszem az eskümet és a házasság szentségét, akkor szeretni fogom a társam idegesítő tulajdonságát, hiszen ő a legjobb barátom! Szívás, hogy nem hajtja vissza a WC ülőkét, de: na és akkor mi van..? Mi a fontosabb: az, hogy minden gondomat, problémámat meg tudom vele beszélni, hogy mellettem áll a nehéz helyzetekben, vagy az, hogy hol nyomja meg a fogkrémet?

Ha minden reggel úgy kelek fel, hogy ő számomra a legfontosabb, akkor nem fordulhat elő, hogy úgy megy el otthonról, hogy nem ölelem meg. És ha én minden reggel megölelem, akkor nem fog másik nőre úgy nézni, hanem én fogok eszébe jutni, ha lát egy csinos ruhát a kirakatban, és meg fogja venni nekem. Mert aki ad, az kap is.

Ezt szeretném mindenkinek üzenni a házassági évfordulónk alkalmából. Szeretettel.

0 Hozzászólás

Andris

Hiszem, hogy véletlenek nincsenek.

Egy barátnőm ajánlására részt vettem az Aviva tornán - erről majd máskor -, ahol Juli, az oktató, kicsit megreklámozta magát és elmondta, hogy testelemzéssel is foglalkozik egy biorezonancia elven működő szerkezet segítségével.

Mivel Andris (8 éves) a család többi tagjától eltérően nem gizda, hanem pocakos, és emiatt néha attrocitások érik a suliban, már egy ideje megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy utánajárjak, van-e ennek a problémának valamilyen egyszerű megoldása... mielőtt felkeresem a Nagy Magyar Egészségügyet, amit ugye nem szívesen.

Így hát bejelentkeztünk, elmentünk és érdekeseket hallottunk. Az elemzés szerint a legnagyobb mértékben a stressz van jelen Andrisunk életében - sok minden más mellett, amin némi étrendváltással, odafigyeléssel úgy tűnik, változtatni lehet. Minden esetre meg lehet próbálni. De most a stresszről.

Miért is írtam, hogy véletlenek nincsenek?

Múltkoriban a Face-n olvastam egy cikket az ÉS-ben a magyar oktatásügyről és iskolarendszerről, amivel nagyrészt egyetértek,  és így összefoglalva mintegy visszaigazolást nyertem általa, hisz évek óta én is ezeket mondogatom. Ez a cikk megemlít egy könyvet egy Summerhill nevű angol iskoláról, melynek alapítója, A.S Neill 40 év tapasztalatait gyűjtötte össze ebben a kiadványban, melynek címe A pedagógia csendes forradalma.

Lenyűgöző könyv - mindazzal a fenntartással kezelve, hogy minden probléma kiindulópontjának a szexuális elfojtást tartja és teljes egészében elfogadja a freudi szemléletet. De ha ezen átlépünk, és magát a neveléselméletet nézzük, egyszerűen zseniális. Hozzáteszem, hogy iskoláját 1924-ben alapította és 1960-ban jelent meg a könyve, tehát mindenképp vannak benne elmaradott, túlhaladott nézetek.

A lényege, hogy minden gyerek eredendően jó, jóra törekszik, jót akar... a nevelés és az elvárások rontják el, teszik rosszá, neurotikussá.

A szülők és az iskola egyedüli feladata, hogy boldog embert csináljon a gyerekből. Boldoggá akkor tehetjük, ha meghagyjuk a szabadságát, elfogadjuk, nem korlátozzuk, engedjük kibontakozni. Ha így teszünk, egészséges önképpel, magabiztosan lép majd ki az életbe, és lehet, hogy "csak" szobafestő vagy buszvezető lesz, de boldog szobafestő vagy buszvezető. Ezért az ő iskolájában minden gyerek azt teszi, amihez kedve van - addig, amíg azzal mások szabadságát nem korlátozza! Megteheti, hogy nem megy egyetlen órára sem, szíve joga, de nem teheti meg, hogy bemegy egy kürttel és zajong, mert azzal a többiek tanulását akadályozza. Mindenki egyenrangú - tanár, gyerek egyaránt, mindenkinek joga van a tanuláshoz, ha igénye van rá, de semmi nem kötelező.

Ezek a kijelentések a mai világban is, ahogy Neill korában is óriási vitákat válthanak ki. Én nem kívánok senkivel vitatkozni róla, akit érdekel, olvassa el, alkosson véleményt, utasítsa el vagy fogadja el.

Számomra - mint nyilván mindenki számára, akinek gyerekei vannak - a gyereknevelés állandó kétség. Jól teszem, amit teszek? Jól csinálom? Nem rontom el? Nem marom el magam mellől végleg?

Amihez kezdettől fogva ragaszkodom itthon, az a teljes őszinteség a családban.

Ez nem (csak) a szavak terén értendő - főleg nem a szavak terén, hiszen nálunk is előfordulnak kegyes hazugságok, ahogy mindenhol. Inkább a viselkedésünkben: ha rosszkedvem van, nem csinálok úgy, mintha minden rendben volna. Ha kiborulok, akkor veszekszem... a férjemmel, a gyerekekkel. Nincsenek játszmák, nem kell megfelelni. Ők is kiborulhatnak, lehet rosszkedvük, megtehetik, hogy elvonulnak és nem szólnak senkihez, nem kell viselkedniük.

Sokáig szerettem volna megfelelni a társadalmi elvárásoknak: a gyerekek szófogadóak, jó tanulók, az asztalnál szépen ülnek, szépen esznek, időben lefekszenek, megcsinálják a házi feladatukat. A szülők mosolyognak, fantasztikus ebédeket készítenek, a házban tökéletes rend uralkodik, a kutya jólnevelten ül az ajtó előtt.

Nálunk ehhez képest a gyerekek nem köszönnek, ha nincs kedvük (na jó, amikor még kicsik). Némelyik jól tanul (erős négyes), némelyik nem (gyenge kettes). Nem nagyon szoktunk együtt enni egy időben, inkább csak a családi eseményeken. Az evés sokadlagos nálunk. Van, hogy 9-kor, de van, hogy 11-kor kerülnek ágyba (megint csak a kicsik, a nagyokat már le se merem írni) - attól függően, hogy milyen kedvünk van. Van köztük kötelességtudó és van olyan, aki minden leckéjét az utolsó utáni pillanatra hagyja. Ha jókedvünk van, mosolygunk, de ha rosszkedvünk van, akkor csapkodunk és veszekszünk - csapkodok és veszekszem, mert a fiúk soha. Nem szeretek főzni és rendetlen vagyok. Vendéglátás előtt óriási perpatvarral nagyon hatékonyan takarítunk: minden kacatot fiókokba dugdosunk. A kutya pont akkor pisil a kanapéra, és a macskából akkor jönnek a szőrcsimbókok, amikor vendégek jönnek.

De visszatérve az elejére. Az elmondottak után elég rosszul érintett, hogy Andrisban sok a stressz. Pedig itthon elég szabadon van hagyva. Jó, a húgára féltékeny, de azt hittem, jól kezelem. A suliban voltam nyílt órán, a tanító néni szuper, nincs feszültség, nyugodt a légkör, nincs versenyzés. Igen, többször mondta Andris, hogy csúfolják a többiek, mert duci. És azt is tudom, hogy nehéz neki beilleszkedni, mert az osztálytársai most élik a harcos korszakukat, ami tőle idegen. Őt az állatok és a növények érdeklik, mondhatni a természet gyermeke, békés természetű. Szeptember óta viszont a legtöbb rajza háborús, legóból a Star Wars-osat kéri, de a figurákat inkább csak cserélgeti, nem tudja a jelentésüket. Lehet, hogy ez az oka a benne dúló feszültségnek?

Teltek a napok, járt az agyam. Váltsunk iskolát? De szeretem az Ökut. Örültem,hogy rátaláltunk a focira, egyelőre úgy tűnik, lelkesen jár. Szereti a Regnumot, fontos a közösség. Mit tegyek, mit rontottam el?

És ekkor, mert véletlenek nincsenek, beszéltem a barátnőmmel. A lánnyal, aki családtag nálunk, mert 10 éve vigyáz a gyerekeinkre, és aki professzionális szinten foglalkozik asztrológiával - NEM ezoterika!!!, és aki eddig bármit mondott, mindig beigazolódott. És azt kérdezte: Te, beszéltünk mi már Andris képletéről?

Hogyan viszonyulok az asztrológiához? A női lapokban megjelenő horoszkópok tini koromban mindig csalódást okoztak. Április 10-én születtem, de a kos jegyre jellemző történések valahogy sose passzoltak. Ha tovább olvastam a többi jegyet, láttam,hogy pl. az ikrek sokkal jellemzőbb rám, vagy a bak... de a kos általában nem. Így aztán hamar eldöntöttem, hogy ez hülyeség és a továbbiakban nem érdekelt egyáltalán.

Vallásos vagyok, közepesen jó katolikusnak tartom magam és mélyen hiszek a Jóisten szeretetében. Sokszor érzem az őrangyalaink jelenlétét a mindennapokban, csodálatos és megmagyarázhatatlan dolgok történnek velünk.

Hogy fér ez össze Ibolyával és az asztrológiával?

Ibolya 10 éve került hozzánk, egy hirdetést adtunk fel, hogy bébiszittert keresünk az akkor 3 gyerekünk mellé. 23 éves volt, az első jelentkező. Viki a faházban a kék korlát mellett kukucskált és rögtön megmondta, hogy őt választja. És így is történt, hiába jelentkeztek vagy ötvenen, Ibolya lett a kiválasztott.

Látta felnőni a gyerekeimet, ott volt minden fontos eseménynél, és nagyon sok segítséget kaptam tőle. És ahogy teltek az évek, néha-néha elpöttyintett egy-két megjegyzést: figyeld meg, Viki nemsokára elkezdi kis dobozokba rendezni a kincseit, fontos lesz számára a rend, az átláthatóság.

Ja, persze...! Viki iszonyú rendetlen, egyáltalán nem vigyáz semmire.

Aztán egyszer csak látom,hogy rend van az asztalán. Hogy ha kérek tőle valamit - pl. egy radírt -, azt egy megfelelő méretű dobozkából veszi elő. Hogy elkezd hangulatvilágítás mellett tanulni, kuckósodik. És mind, mind bejön, amit Ibolya a múltban megjósolt. De nem csak nála, hanem minden gyerekemnél és nálam is.

Hogy lehet ez? Na, és ekkor kezdtünk el komolyabban beszélgetni az asztrológiáról és arról, hogy ez mit jelent Ibolyának. Nagyon érdekes, remélem egyszer majd könyvet is ír róla.

Visszatérve Andrisra és a születési képletére:

Andris 2006. március 2-án, hajnali negyed 5-kor született.

Napjegye a Halak. A Napjegy a tudatos én-t jelenti, ahogy az életben kívülről látszunk. Mit jelent? Él, mint hal a vízben. A konfliktusok elől elsiklik, fontos számára a béke... akár a világbéke. Számára minden egyenrangú: a barátai, az állatai, a növényei...Úgymond egységélmény-tudattal rendelkezik.

Holdjegye, belső lelkülete Kos. Ez a tudatallatira jellemző jegy.  Heves, tüzes reakciók, gyorsan, nagy fellángolással, de rövid ideig tartó kitörések jellemzik.

Harcait, konfliktusait Ikrek jegyben vívja, azaz a Marsa Ikrek jegyben áll. A Halak és az Ikrek 90 fokos szöget zárnak be egymással, folyamatosan ütköznek.

Aszcendense, amit a születési órájában kapott: Bak. A Bakra a higgadtság jellemző, a gerincesség, a felelősségvállalás, stabilitás.

Mindezek mellé kapott egy nagy adag érzelmi önfegyelmet (Szaturnusz), ami korlátozza a Kos jegy kitöréseit, féket jelent számára.

Vénusza, szerelmi élete szintén Bak jegyű, így ő lesz a társa támasza, a biztos háttér. Feltéve, ha olyan társra lel, aki hagyja, hogy a belül élő tüzes kos időnként kitörjön. Ha ezt elfojtja benne, akkor boldogtalan lesz a házasságuk.

És mindenkiben van olyan terület, ami kicsit alulműködik: Andris nem szereti a változatosságot, nem szeret nyitni az új felé. De ahogy Ibolya fogalmazott: az élet majd gondoskodik róla, hogy olyan emberek vegyék körül, akik ezt a "gombot" benne folyton nyomkodják.

Mindez persze nem egzakt tudomány, csak iránytű a megértéshez. Születéskor a bolygók állása sokmindent meghatároz és úgymond házi feladatot ad az élethez. Ha tisztában vagyunk a saját korlátainkkal, ha tudjuk, hogy a bennünk lévő feszültséget mi okozza, akkor tehetünk ellene, szabadabbá válhatunk. Számomra ezt jelenti az asztrológia.

Végül összefoglalva: véletlenek márpedig nincsenek.

Kellett, hogy a Facebookon ráakadjak arra cikkre és benne a könyvre. Kellett, hogy el is olvassam. Kellett, hogy elmenjek az Aviva tornánra és utána elvigyem Andrist a testelemzésre. Kellett, hogy megtudjam, sok körülötte a stressz. És végül kellett hozzá Ibolya, hogy rádöbbenjek: nem az én dolgom a megoldás, nem feltétlenül az én hibám a sok stressz. Vannak olyan feszültségek, amik belülről fakadnak, és ami ellen egyedül Andris tud harcolni, csak ő tudja rendbe tenni magában. Ez hosszú folyamat, egy életen át tart.

Olvassuk csak el a jellemzését: vizes, de  tüzes is, elsiklana, de közben robbanékony, gerinces, két lábbal a földön álló, felelősséget vállaló, de közben legszívesebben az asztal alá bújna, békességre törekedne ... csupa csupa feszültség, amit egyes egyedül ő tud rendbe tenni magában.

Márpedig, hogy rendet tudjon tenni, meg kell hagyjuk a szabadságát. Úgy érzem, az a megoldás, ha hagyom, hogy kiélje az érzelmeit. Ha nem korlátozom, nem nevelem, nem kényszerítem olyanra, amihez nincs kedve, akkor lesz ideje befelé fordulni, a belső konfliktusaira figyelni. Ha otthon megpróbálom megvalósítan a summerhilli eszméket, hiszem, hogy boldog emberek lesznek a gyerekeim. És az a helyzet, hogy tudat alatt eddig is ezt tettem.

Ez egy csoda. Csodálatos a Teremtő, aki úgy hozta létre a világot, hogy ilyen összefüggéseket lehet felfedezni benne. Csodálatos, hogy ha az ember odafigyel, megkapja a kulcsot a megértéshez. Minden pillanatban hálás vagyok az életemért, a gyerekeimért, a családomért, az engem körülvevő emberekért... hát mivel érdemeltem én ezt ki?

Még hogy nincs Isten!  A feltétel nélküli, elfogadó szeretetnek kellene irányítania minden cselekedetünket...

0 Hozzászólás
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Bemutatkozás

Élet 1 férjjel, 5 gyerekkel, 1 kutyával, 1 macskával, 13 gekkóval, 1 teknőssel, 1 nyúllal, 2 anolisszal, 1 békával, 1 hörcsöggel, 1 kertészettel..."